A hajnal még csak szürke derengésként ült a Karancs csúcsain, amikor behúztuk a bakancsunk fűzőit. A hőmérő mínusz nyolc fokot mutatott, a levegő pedig olyan éles volt, mintha üvegszilánkokat lélegeztünk volna be. Nem egy szokványos kirándulásra készültünk: azzal a nem titkolt szándékkal vágtunk neki a nógrádi erdőnek, hogy rábukkanjunk hazánk legrejtőzködőbb ragadozójára, a vadmacskára.
Az utunkat egy névtelen völgyben kezdtük, ahol a bükkfák törzsei úgy álltak egymás mellett, mint egy gótikus katedrális oszlopai. A friss, porhanyós hó – ami két nappal ezelőtt esett – tökéletes „krónikásnak” ígérkezett.
Egy órát gyalogoltunk felfelé, mire rábukkantunk az első nyomokra. Először azt hittük, csak egy nagyobb testű házi macska tévedt el, de kísérőnk, aki jól ismeri a környék faunáját, intett: „Nézzétek a lépéstávolságot és a nyomok irányát. Ez nem egerészni jött ki a faluból, ez itt van otthon.” A nyomok magabiztosan haladtak a sűrű bozótos felé, ahol a szederindák és a kidőlt fák áthatolhatatlan várat alkottak.
A vadmacska-leshez nem erő kell, hanem végtelen türelem. Tudtuk, hogy ha zajt csapunk, esélyünk sem lesz. A szél szerencsére szemből fújt, így a szagunkat elvitte az erdő mélye felé. Egy hatalmas, mohás sziklatömb mögött foglaltunk helyet, ahonnan ráláttunk egy napsütötte nyiladékra.
A lábunkban már nem éreztük a vért a hidegtől, a teánk is jéghideggé vált a termosztban. Már-már feladtuk volna, amikor a délutáni alacsony napfény megvilágított egy mozdulatlan foltot a völgy túlsó oldalán.
Fotók: István Kövesligeti
Először csak egy szürke árnyéknak tűnt. Aztán a „szikla” megmozdult. Egy hatalmas, borzas, szürkésbarna szőrgombóc tűnt elő. A távcsőbe pillantva elállt a lélegzetünk.
Ott volt előttünk a nógrádi vadon szelleme. A tömzsibb test, a markáns, fekete hátsáv, de mindenekelőtt a farka árulta el: a vastag, tompa végű, gyűrűs bot szinte világított a hófehér háttérben. Nem egy elárvult házi kedvencet láttunk, hanem egy vérbeli ragadozót, akinek minden izma a túlélésre feszült.
Egy pecig tartott a találkozás. A macska átvágott a mezőn, megállt, borostyánsárga szemeivel végigpásztázta a völgyet – mintha egy másodpercre rajtunk is megakadt volna a tekintete –, majd megbújt a bozótban. Nem háborgattuk, meghagytuk abban a hitben, hogy elrejtőzött előlünk
Visszafelé a faluba már nem éreztük a hideget. Az élmény, hogy láthattuk ezt a titokzatos lényt a saját felségterületén, felmelegített minket. Rájöttünk, hogy Nógrád erdei még mindig képesek megőrizni titkaikat, és bár mi rábukkantunk a nyomára, a vadmacska továbbra is az árnyékok ura maradt.
Aznap este, miközben a kályha mellett melegedtünk, tudtuk: nem mi találtuk meg őt. Ő döntött úgy, hogy egy pillanatra megmutatja magát nekünk a zúzmarás vadonban.
Útravaló: Ha te is a nyomába erednél, ne feledd: a vadmacska védett állat, a legnagyobb ajándék tőle a távolság és a csendes megfigyelés.