Ragyogó szombat reggelen vágtunk neki a túránknak Hollókőről, de mielőtt belevetettük volna magunkat az erdők és dombok világába, tettünk egy kis kitérőt a falu szívébe. Végigsétáltunk az Ófalun, ahol a hófehér parasztházak, a virágos ablakkeretek és a macskaköves utcák visszarepítettek bennünket az időben. Már egy héttel a húsvét előtt is minden az ünnepről szólt: a házak előtt festett tojások, népviseletes bábuk, és kézműves portékák idézték meg az ünnepi hangulatot. A levegőben is volt valami várakozással teli izgalom – mintha az egész falu ünneplőbe öltözött volna.
Ezután felkapaszkodtunk a Hollókői várhoz, ami a dombtetőn trónolva méltósággal őrzi a környező tájat. Fentről fantasztikus kilátás nyílt a falura és a Cserhát lankáira, és persze a túra hátralévő részére is – jó volt előre rápillantani, merre is tartunk majd. Miután körbejártuk a várat, és kicsit megmerítkeztünk a történelemben is, csak ezután indultunk tovább a természet felé, az Isten tenyere kilátó irányába.
Első megállónk az Isten tenyere kilátó volt, ahonnan már korán reggel is lélegzetelállító kilátás nyílt a Cserhát dombjaira. A kilátó formája tényleg olyan, mintha egy óriási kéz tenyeréből néznénk le a tájra – mintha tényleg valami égi kéz tartaná ezt a vidéket.
Innen lefelé haladtunk Alsótold felé, ahol a falu csendje és a régi porták békés hangulata rövid pihenőre csábított minket. Átvágtunk a réteken, majd az erdőkbe térve a természet újra elcsendesített – csak a madarak és a saját lépteink kísértek tovább.
A következő állomásunk Garab volt, egy aprócska, szinte mesebeli falu, ahol mindössze 65 lakos él. A hely nyugalma azonnal magával ragadott minket – itt tényleg minden lelassul. Garab különlegessége, hogy hangtálas foglalkozásokat is tartanak, kihasználva a csendet és a környező természet erejét. Bár mi most csak átutaztunk, a falu kisugárzása így is megérintett bennünket. Jólesett egy rövid pihenő a csendben, majd újult erővel indultunk tovább a Macska-hegy felé. Amikor először meséltek nekem a Macska-hegyről, azt képzeltem, cicák heverésznek minden bokorban, a fákon kandúrok dorombolnak, és minden sarkon tappancs nyomok vezetnek valami csodához. De amikor odaértem… nos, a macskák sehol sem voltak.
A Tepke felé vezető út utolsó szakasza kicsit fárasztóbb volt, de amint megérkeztünk a kilátóhoz, minden fáradtság elillant. A panoráma egyszerűen lenyűgöző volt – alattunk a dombok tengere, a távolban a Mátra, és ha nagyon figyeltünk, a Felvidék vonulatai, a havas Tátra is feltűntek a horizonton.
Ott ültünk a kilátóban, a hátizsákból előkerültek a szendvicsek és a kulacsok, és csak mosolyogtunk – a természet közelsége, a csend és a látvány együtt valami egészen különleges nyugalmat adott.
Hazafelé ugyanazon az útvonalon indultunk vissza, de valahogy minden másnak tűnt: ismerős és mégis új. A Macska-hegy már kevésbé tűnt meredeknek, a Garab környéki fák is barátságosabban integettek, és mikor újra elértük Hollókőt, úgy éreztük, mintha egy másik világot jártunk volna meg – és visszahoztunk belőle egy darabot magunkkal.